A fiam

Aleia Hobbs és barátnője élete tavaly gyökeresen megváltozott

Az a bizonyos mindent megváltoztató telefonhívás tavaly júniusban jött.

A párom édesanyja hívott, aki tudott egy nőről, akinek nemrégen született meg a kisbabája, de nem tudott róla gondoskodni, így a kórházban hagyta.

“Hé, van egy baba a kórházban, és nincs anyukája. Tudom, hogy szeretnétek gyermeket, nem akarjátok megpróbálni örökbe fogadni őt?”

A párommal leültünk (Aleia Hobbs egy ideje jegyben jár, de barátnője nevét eddig sehol sem fedte fel), és mindent átbeszélve úgy döntöttünk, hogy de bizony. Az a baba rank várhat, mi akarjuk őt.

Nagyon!

A picit az anyja úgy hagyta a kórházban, hogy semmilyen dokumentumot nem írt alá, egyszerűen kisétált, és többé nem tért vissza. A baba kb.2 hónappal korábban érkezett, így az újszülött intenzív osztályon tartózkodott, azaz mindebből tulajdonképpen nem érzékelt semmit. Nagyjából 1 hónap után került át a normál baba részlegre. Nekem akkoriban pont el kellett utaznom, mert kezdődött a verseny szezon, ami Európába szólított. Ilyen sem volt még eddig, hogy alig vártam, hogy vége legyen, és hazaérhessek, de akkor így történt. Egész idő alatt másra sem tudtam gondolni, mint rá, és hogy vele akarok lenni, haza akarok menni hozzá.

 

Az első dolgunk az volt, hogy elnevezzük. Legend-re gondoltunk, de végül az én nevemhez (Aleia) hasonló lett a befutó: Amir.

 

„Amir King Hobbs. A fiam”

 

Mindig is anya akartam lenni. Miért? Több oka is van, de talán mert én magam is egy nagy gyerek vagyok. Együtt tudunk játszani egész nap, mindketten kiélhetjük magunkat. Ez a vices és mókás része. De az anyaság sokkal de sokkal több ennél: nekem kell megtanítanom őt türelemre, önzetlenségre, olyanná formálni, akire büszke lehetek, és aki később megállja a helyét a világban. Hatalmas felelősség és feladat ez! Mióta Amir megérkezett a családunkba, az életem teljesen megváltozott. Azóta másról gondoskodom, mással törődöm, saját magam helyett.

Az örökbefogadási procedúra idegtépő volt. Rengeteg papírmunka, elképesztő mennyiségű ellenőrzés, újabb és újabb ellenőrzés előzte meg. Sőt, először nevelőszülőkké kellett válnunk, hogy hazahozhassuk őt. Ezután indítottuk el az örökbefogadási folyamatot. Enyhén szólva sem volt egyszerű, de megérte minden egyes perc és pillanat. Végig arra összpontosítottunk, hogy otthont adunk egy picinek, akinek semmije és senkije nincs. Mert valójában ő tényleg teljesen egyedül volt a nagyvilágban, mindenféle rokon vagy bármilyen kapcsolat nélkül. Neve sem volt, magányosan, egyedül indult az életnek egy pici lélek, és ezen akartunk mi változtatni.Az, hogy végül sikerült örökbe fogadnunk, egy igazi áldás számunkra, végtelenül hálásak vagyunk érte.

De szülőnek lenni elképesztően nehéz dolog. Eleinte 2-3 órát aludt csupán, így az éjjeleim arról szóltak, hogyan tudok pár órát aludni mellette. A sportolói karrieremet viszont nem szerettem volna, ha mindez befolyásolja, így sosem használtam őt kifogásként.

 

Ha az edzőm megkérdezte, készen állsz?

A válaszom az volt, persze, menjünk, csináljuk!

 

Pedig lehet, hogy előtte hajnali 5 óta ébren voltam, de megittam még egy pohár kávét, és indultam is. Ez azonban túl sokáig nem működött, így a párommal átvariáltuk a dolgokat: ő vette át az éjjeli etapokat, így én újra tudtam egy kicsit több energiát nyerni a hosszabb alvásokból. Edzés után aztán újra én jöttem, velem volt a kicsi, így szépen elosztottuk a feladatokat. Azóta persze a baba átalussza az éjszakákat, bölcsibe is jár, ami számunkra hatalmas könnyebbséget jelent.

A legnagyobb változás azonban inkább pszichikai, mint fizikális oldalon történt. Fejben változtatott meg. Mióta Amir velünk van, én sokkal keményebben edzem és dolgozom, pont miatta. Hiszen van egy pici, akiért már én vagyok a felelős, én etetem, én tartom életben, és alig várom, hogy vele tölthessem az időmet. Lehet, hogy később ő is atléta lesz, az orvos szerint nagyon erős baba, de ez bőven ráér, maradjon a jövő zenéje.

Amir talán biológiailag nem a fiam, de úgy érzem, ő a szívemből született. Amikor ránézek, tudom, hogy mi összetartozunk. Csak ülök, bámulom, csodálom, és feltétel nélküli szeretetet érzek iránta. Csak nézem, ahogy alszik, és elolvadok tőle.

Mindig is szerettem volna, ha fiam lesz, és mióta ez valóra vált, egészen más szemmel nézek a saját anyámra is. Öten voltunk testvérek, 2 év különbséggel mindannyian. Szerintem az édesanyám mindent megtett annak érdekében, hogy megadja nekünk, amire csak képes volt. Rengeteg jó tanácsot kaptam tőle Amirral kapcolatban is, csakúgy, mint a testvéreimtől, amiért különösen hálás vagyok. A fiam közben elmúlt már fél éves, és még nagyon szelíd baba, de mindenki azzal jön, hogy várjak csak, amíg beindul és elindul. Annyi,de annyi dologra várok, ez az egyik ebben az évben. Emellett persze az atlétika is ott van. Az elmúlt szezon kiválóan sikerült, a fedett pálya is, szóval remélem, ez a nyáron folytatódni fog. Természetesen, bennem is ott van a kétség, hogy fogok-e tudni tovább javulni, sikerül-e még gyorsabbnak lennem? A fedett pálya eddig azt igazolja, hogy igen, és ebbe vetem hitemet a jövőre nézve. A legnagyobb támogatóim a rajongók, és remélem, idővel majd a fiam lesz. Az egyik kislány azt írta nekem:

“Sérült voltam, és teljesen reményvesztett, de aztán megismertem a történetedet, és ez erőt adott. Most már újra hiszek magamban, és abban, hogy én is vissza tudok térni.”

Ez ehhez hasonló dolgok rendkívüli módon motiválóak, hiszen ha az ember segteni tud, az mindennél többet jelent. Nem csak a másiknak, akin segít, hanem saját magának is.

Mindig is motivált voltam, de manapság, amikor pályára lépek, akkor már nem csak saját magamért futok, hanem a családomért is.

Sőt, mostanában már leginkább a fiamért futok, és ez hatalmas különbség.

Remélem, még jó pár évig megtehetem majd ezt, és Amirnak megadatik, hogy a helyszínről szurkoljon az anyukájának. Aki én vagyok, és aki már alig várja azt az időszakot!

 

Forrás: SPIKES

https://worldathletics.org/spikes/news/aleia-hobbs-my-son