Elment Dick Fosbury, aki által újjászületett a magasugrás

A 76 éves korábbi bajnok bebizonyította, hogy bizony van még új a nap alatt

245 cm. Majdnem egy átlagos lakás plafonjának magassága (normál esetben 20 cm a különbség a szoba javára), kis túlzással egy teljes emelet. Ekkora a férfi magasugrás jelenlegi világcsúcsa, amely 1993 óta fennáll.

Ez pedig nem jöhetett volna létre anélkül az atléta nélkül, aki vasárnap végleg a legmagasabbra tört: a Fosbury flop kitalálója, Dick Fosbury 76 esztendős korában elhunyt. Pár nappal március 6-án betöltött születésnapja után, egyszerűen elaludt, és nem ébredt fel. Egy ideje már betegeskedett, nyirokrákkal küzdött, végül békésen ment el.

Itt hagyta e világot egy olyan ember, aki egy személyben forradalmasította a magasugrást: technikájával ugrik ma a világon minden versenyző. Egy kicsit elképesztő is, hogy ezt a hatalmas újítást egy fiatal, 16 éves fiú, teljesen egyedül találta ki, majd hosszú évekkel később végül a 1968-as mexikói olimpián a csúcsra ért vele: aranyérmet szerzett.

Talán ő maga sem gondolta, hogy mivé is lesz az, amitől alapvetően csak azt remélte, a saját eredményei lesznek jobbak. Elképesztő lehetett végig és átélni az elmúlt évtizedeket, folyamatosan látva, ahogy az ötletéből kiinduló „új” technika hogyan változtatja meg teljesen a versenyszámot, és írja át a csúcsokat, hihetetlen magasságokig juttatva a versenyzőket. Ritka kincs ez, ahogy Fosbury is az volt: egy zseni a maga módján.

A fiatal atléta már gimnáziumban a magasugrás szerelmese volt, de az akkori technikák (kezdéskor az ollózó, illetve később, profi versenyeken a hasmánt/guruló technika volt akkoriban a megszokott) egyike sem jött be neki. Egyszerűen túl komplikáltnak találta a hasmántot, és nem elég hatékonynak. Tudta, hogy ki kell találnia valamit.

„Tudtam, hogy meg kell változtatnom valahogy a testhelyzetemet, hogy magasabbra jussak- hát valahogy így kezdődött minden”- vallott később.

A sikerhez azonban nem vezetett egyszerű út: az új technika finomítása jó pár évébe került, de utána viszont jobb eredményeket hozott, tehát úgy látszott, beválik.

Az egyik alapvető különbség a lendületszerzés volt: a Fosbury nekifutása először a léccel merőlegesen indult, majd közeledve íves pályán futott neki, ahol az ív belseje felé dőlt. Ebből az oldalra dőlésből egy támasz pozíció következik, plusz a súlypont az oldalra dőléssel mélyebbre kerül. Az utolsó lépésig fokozódik a dőlés, a kitámasztás pillanatában a test dőlése csökken, a felegyenesedés a felugrás alatt is folytatódik, majd a levegőben elfordul, úgy, hogy végül oldalsíkja merőleges a lécre. Elrugaszkodás után az ugró fokozatosan hátat fordít a lécnek, és végül a hátára érkezik, miután átjutott felette. A nagy trükk ebben az volt, hogy így tulajdonképpen a test súlypontja a léc „alatt” került át, ellentétben a többi technikával. Leírva elég bonyolult, és Fosbury kezdő éveiben sem a kiforrott technikájáról volt híres, de mára már olyannyira természetes ez a mozgás, hogy elképzelhetetlen más. Az persze sokat segített a technika elterjedésében, hogy akkoriban kezdték el a magasugró szivacsokat is alkalmazni. Előtte homokba érkeztek az ugrók, ami enyhén szólva sem volt vonzó egy flopnál, amikor a fej-hát hamarabb ér le, mint a lábak.

Edzői sem hittek benne, arra biztatták, gyakorolja inkább a korábbi technikákat. Végül, amikor egy év alatt 191-ről 196 cm-re javította az egyéni csúcsát, belátták, hogy talán igaza van. Az első fotó 1964-ben készült róla, ahol a fotográfus így jellemezte: olyan, mikor egy hal ficánkol, vergődik kifogás után a csónak alján, míg mások a képet látva a világ leglustább magasugrójának nevezték. A technika pedig megkapta a Fosbury flop nevet. Saját maga hívta így először, jóval később egy interjúban, de erre az első fotóra célozva nevezte így.

A főiskolai edzője sem tartotta jó ötletnek, a régi technikát erőltette, de a versenyeken végül hagyta, hogy a saját feje után menjen. A vitára végül másodéves korában került pont, amikor Fosbury a flop technikával 208 cm-t ugorva átírta az iskolai csúcsot. Onnantól kezdve Berny Wagner segítette a fiatal ugrót tovább tökéletesíteni ötletét: videózta őt, együtt elemeztek, sőt az edző fiatal magasugróknak is próbálta megtanítani a flopot.

A nagy áttörés kétség kívül az olimpia volt 1968-ban, ahol Fosbury úgy nyerte meg új olimpiai csúccsal és 224 centivel a versenyt, hogy háttal, olyan technikával jutott át a lécen, amiről a világban addig nem túl sokan hallottak.

„Mexikóban a közönség nagyon meglepődött, látva, hogyan ugrom. Annyira elképedtek, hogy konkrétan elállt a szavuk, a taps és az éljenzés is elmaradt, csak ültek és tátott szájjal bámultak”- mondta később, és valóban. A nézők egyszerűen nem hitték el, amit látnak, annyira új és más volt.

De a siker végül elsöprő volt, olyannyira, hogy 4 évvel később a következő játékokon induló 40 ugróból 28 már így versenyzett, és ez a tendencia csak tovább folytatódott.

Manapság pedig teljesen természetes az, hogy mindenki ezt használja. Ezzel ugrott Javier Sotomayor 245 cm-t és Stefka Kostadinova 209 cm-t. Döbbenetes számok, ahogyan valahol a maga módján az is az, hogy ehhez a „forradalomhoz” pár évtized elég volt. E technika atyja hagyott itt minket pár napja. Ha valaki, akkor ő aztán beírta magát a sport történelembe, hiszem maradandóbbat alkotott, mint bárki ilyen területen, neve összeforrott a magasugrással: Egy élő legenda távozott, legyen neki könnyű a föld.